Karácsony óta halott a blogom. Karácsony óta halott vagyok én is. Nem túlzok, ha azt állítom, életem legdurvább három hónapján vagyok túl. Megjártam a poklok poklát, úgy érzem ezt életemben először mondhatom. Emberismeret kurzus, intenzív version. Mert csak akkor leszel szabad, ha mindent elveszítesz... Sikerült. Hónapról hónapra, hétről hétre, végül napról napra szépen leépült az életem és vele az idegrendszerem is. Altatókkal megtömve végeztem, terápiára és valami csodára várva. S a csoda eljött... De előbb jöjjön a neheze.
Szóval mi történt december óta? Menedzserváltás a munkahelyemen. Szingli lettem. Megszűnt a lakcímem Magyarországon, a holmijaim dobozokban, a lakhatásom immár csak új házakban berendezett vendégszobák jelentették. Megszűnt az otthon otthon lenni, immár csak egy pont a világban ahol szívesen látnak, ahová jó megtérni, de ahol többé nem vár a régi, megszokott élet. Elszakadt a fonál és ezúttal nem lehetett felvenni a végét... Egy út volt, vissza a szigetre. Vissza a biztosba, ahol barátok vannak, fix munkahely, egy lepukkant, de legalább létező és otthonos szoba. Gondoltam ez így is lesz szeptemberig... Építgetem tovább a karrierem, szórakozok a barátaimmal, tervezgetem a jövőm. Tévedtem. Caesar hozzám képest kutyaf*sza, a hátamon több lyuk van mint sündisznón tüske. Testközelből tapasztaltam meg, milyen az, amikor csak magadra számíthatsz. Tényleg. Voltak napok, rengeteg nap, mikor azon merengtem, hogy csinálom, hogy még élek. Hogy csinálom, hogy még nem adtam fel... Miért küzdök? Az összes célom összedőlt, a jövő immár egyetlen nappá, egyetlen pillanattá szűkült s a tervek mind áldozatává váltak annak a hirtelen támadt életösztönnek, melyet előtte sosem ismertem. Csak azért éltem, hogy holnap is felkeljek. Hetekig. Hónapokig. Keseregtem, dühöngtem, értetlen voltam, összetört és reményvesztett. Aztán eljött a felismerés... Engedd el. Csak engedd el. Tűnjenek az életedből, ha tűnni akarnak. Rossz helyen kerestem vigaszt... Józan pillanatom egy sem volt. Nem bírtam a nyomást... Életem egyik legszörnyűbb felismerése volt, hogy a saját honfitársaim az egyetlenek, kikben nem bízhatok. Aztán elfogadtam, belenyugodtam és kinyíltam újra itt, Arranon.
S többé nem voltam egyedül. A helyiek varázslatos összefogásának köszönhető az, hogy most, mikor e sorokat írom, nem vagyok egy idegbeteg csöves, hanem újra egy boldog, kiegyensúlyozott Rita gépel elszántan egy frissen felújított, szépséges, egyszemélyes szobából a tengerparton. Nekik köszönhető, hogy fel mertem mondani itt, a világ végén és bele mertem vágni a totális őrületbe. Jasmine, Jenna, Paris, Kirsten, Dave, Beccy, George és még sokan mások... Angolok és skótok, fiatalok és idősek, barátok és futó ismerősök, mind-mind támogattak, mind azért küzdöttek, hogy itt maradhassak. S én nem hagytam cserben őket. Nagy levegőt vettem és besétáltam a sziget egyik legjobb éttermébe azzal a céllal, hogy munkát kapjak. A volt főnököm szerint lehetetlen két hét alatt munkát és lakást szerezni Arranon. Nekem négy nap alatt sikerült... Épp ideje volt. Innentől kezdve a barátaim tartottak életben, őket akartam büszkévé tenni, az ő munkájukat szerettem volna értékessé tenni azzal, hogy kitartok, küzdök és igenis megmutatom annak a rakás rosszindulatú, mások életével játszadozó hányingerkeltő sz*rkeverőnek, hogy nem, nem sikerült tönkretenniük. Megcsináltuk. Megcsináltam.
Hogy mit veszítettem végül? Kétszínű, villásnyelvű "barátokat". Egy sz*rul menedzselt munkahelyet. Egy bérelt helyet a világ végén. Az egyik legrosszabbul működő konyha vezetésének lehetőségét. Egy biztos helyet a zártosztályon.
S hogy mit nyertem? Egy saját szobát a fővárostól alig ötpercnyi buszozásra, pozíciót egy Michelin Guide által ajánlott étteremben, két rendkívül empatikus és beosztott barát főnököt, jókedvű és rendkívül profi kollégákat, barátokat akikre a legnagyobb sz*rban is számíthattam, jobb fizetést, rugalmas beosztást, több szabadidőt, nyugalmat és nem utolsó sorban rengeteg, rengeteg tapasztalatot.
Szóval most be vagyok zárva a konyhán három nagyon durván skótul beszélő kollégával, akik nonstop viccelődnek, én meg próbálom tartani az iramot. Minden frissen készül, helyben, így végre újra szakácsnak érezhetem magam. Vannak pályák. Vannak listák. Van head chef. Mi több, még sous chef is van. S láss csodát, igazi konyhai kisegítők is, rögtön ketten. Csapatmunka. Profizmus. Rendszer. Kell ennél több? Egy poroló nem ártana, mivel a magánéletem még mindig eléggé romos, a pókok pedig egyre csak szaporodnak. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése