New Life Project

Karácsony óta halott a blogom. Karácsony óta halott vagyok én is. Nem túlzok, ha azt állítom, életem legdurvább három hónapján vagyok túl. Megjártam a poklok poklát, úgy érzem ezt életemben először mondhatom. Emberismeret kurzus, intenzív version. Mert csak akkor leszel szabad, ha mindent elveszítesz... Sikerült. Hónapról hónapra, hétről hétre, végül napról napra szépen leépült az életem és vele az idegrendszerem is. Altatókkal megtömve végeztem, terápiára és valami csodára várva. S a csoda eljött... De előbb jöjjön a neheze.
Szóval mi történt december óta? Menedzserváltás a munkahelyemen. Szingli lettem. Megszűnt a lakcímem Magyarországon, a holmijaim dobozokban, a lakhatásom immár csak új házakban berendezett vendégszobák jelentették. Megszűnt az otthon otthon lenni, immár csak egy pont a világban ahol szívesen látnak, ahová jó megtérni, de ahol többé nem vár a régi, megszokott élet. Elszakadt a fonál és ezúttal nem lehetett felvenni a végét... Egy út volt, vissza a szigetre. Vissza a biztosba, ahol barátok vannak, fix munkahely, egy lepukkant, de legalább létező és otthonos szoba. Gondoltam ez így is lesz szeptemberig... Építgetem tovább a karrierem, szórakozok a barátaimmal, tervezgetem a jövőm. Tévedtem. Caesar hozzám képest kutyaf*sza, a hátamon több lyuk van mint sündisznón tüske. Testközelből tapasztaltam meg, milyen az, amikor csak magadra számíthatsz. Tényleg. Voltak napok, rengeteg nap, mikor azon merengtem, hogy csinálom, hogy még élek. Hogy csinálom, hogy még nem adtam fel... Miért küzdök? Az összes célom összedőlt, a jövő immár egyetlen nappá, egyetlen pillanattá szűkült s a tervek mind áldozatává váltak annak a hirtelen támadt életösztönnek, melyet előtte sosem ismertem. Csak azért éltem, hogy holnap is felkeljek. Hetekig. Hónapokig. Keseregtem, dühöngtem, értetlen voltam, összetört és reményvesztett. Aztán eljött a felismerés... Engedd el. Csak engedd el. Tűnjenek az életedből, ha tűnni akarnak. Rossz helyen kerestem vigaszt... Józan pillanatom egy sem volt. Nem bírtam a nyomást... Életem egyik legszörnyűbb felismerése volt, hogy a saját honfitársaim az egyetlenek, kikben nem bízhatok. Aztán elfogadtam, belenyugodtam és kinyíltam újra itt, Arranon.
S többé nem voltam egyedül. A helyiek varázslatos összefogásának köszönhető az, hogy most, mikor e sorokat írom, nem vagyok egy idegbeteg csöves, hanem újra egy boldog, kiegyensúlyozott Rita gépel elszántan egy frissen felújított, szépséges, egyszemélyes szobából a tengerparton. Nekik köszönhető, hogy fel mertem mondani itt, a világ végén és bele mertem vágni a totális őrületbe. Jasmine, Jenna, Paris, Kirsten, Dave, Beccy, George és még sokan mások... Angolok és skótok, fiatalok és idősek, barátok és futó ismerősök, mind-mind támogattak, mind azért küzdöttek, hogy itt maradhassak. S én nem hagytam cserben őket. Nagy levegőt vettem és besétáltam a sziget egyik legjobb éttermébe azzal a céllal, hogy munkát kapjak. A volt főnököm szerint lehetetlen két hét alatt munkát és lakást szerezni Arranon. Nekem négy nap alatt sikerült... Épp ideje volt. Innentől kezdve a barátaim tartottak életben, őket akartam büszkévé tenni, az ő munkájukat szerettem volna értékessé tenni azzal, hogy kitartok, küzdök és igenis megmutatom annak a rakás rosszindulatú, mások életével játszadozó hányingerkeltő sz*rkeverőnek, hogy nem, nem sikerült tönkretenniük. Megcsináltuk. Megcsináltam.
Hogy mit veszítettem végül? Kétszínű, villásnyelvű "barátokat". Egy sz*rul menedzselt munkahelyet. Egy bérelt helyet a világ végén. Az egyik legrosszabbul működő konyha vezetésének lehetőségét. Egy biztos helyet a zártosztályon.
S hogy mit nyertem? Egy saját szobát a fővárostól alig ötpercnyi buszozásra, pozíciót egy Michelin Guide által ajánlott étteremben, két rendkívül empatikus és beosztott barát főnököt, jókedvű és rendkívül profi kollégákat, barátokat akikre a legnagyobb sz*rban is számíthattam, jobb fizetést, rugalmas beosztást, több szabadidőt, nyugalmat és nem utolsó sorban rengeteg, rengeteg tapasztalatot.
Szóval most be vagyok zárva a konyhán három nagyon durván skótul beszélő kollégával, akik nonstop viccelődnek, én meg próbálom tartani az iramot. Minden frissen készül, helyben, így végre újra szakácsnak érezhetem magam. Vannak pályák. Vannak listák. Van head chef. Mi több, még sous chef is van. S láss csodát, igazi konyhai kisegítők is, rögtön ketten. Csapatmunka. Profizmus. Rendszer. Kell ennél több? Egy poroló nem ártana, mivel a magánéletem még mindig eléggé romos, a pókok pedig egyre csak szaporodnak. :)

How long is a week?

Milyen hosszú egy hét?

Közeleg a karácsony. Én meg gaelül káromkodok... Négy napja pulykát eszünk különböző módon meggyötört zöldségekkel. Baconos kelbimbó. Gesztenyés kelbimbó. Kelbimbós kelbimbó. Turnips, turnips everywhere... Ahogy száguldunk az év vége felé, úgy érzem magam mint egy Harry Potter kötet szereplője. Gyűlnek a dolgok szeptember óta, kisebb-nagyobb kalandokon átesünk majd eljön a tanév vége és minden a feje tetejére áll. Katasztrófa. Káosz. A konyhafőnök megőrül, majd Fanni is. Patatokban folyik az alkohol és a fájdalomcsillapító. Ordítozás, sikítozás, ünneplés és teljes összeomlás. A java pedig még hátravan. És én most tartok detoxikáló hetet... 48 óra múlva már Kilmoryban vagyok 6 üveg ciderrel a hátam mögött és REM-et énekelek két skót öreggel. Ennyit erről... 5 mérföldet gyaloglunk hazáig Jennával a decemberi éjszakában, Ryan talál ránk az utolsó mérföldön. Andival két tagú keresőcsapatot indítottak és az expedíció sikerrel zárult: tizenegykor már a konyhában ülünk és sonkát eszünk pulykával.

Az álmatlanság pedig ismét visszatért. Hajnali négy van én meg gépelek. Két nap alatt jön össze 7 óra alvás. Még jó, hogy megkaptam a reggeles műszakot. Két nap karácsonyig. Négy nap a világ végéig. Lassan elvesztem a fonalat... A tél pedig sehogy sem akar megérkezni Skóciába. Vágóhídra váró szarvasmarhák vagyunk mind.

Aztán utoléri a szigetet a változás szele... 24-e van, Szenteste. Ideát Chirstmas Eve. Látástól vakulásig dolgozom és mégis boldog vagyok. Távol vagyok a megszokott otthontól és mégis boldog vagyok. Nincs karácsonyfám és mégis boldog vagyok. Hogy miért? Dunno. A levegő, az Ünnnep, 22 év megszokása, hogy ilyenkor boldognak kell lenni. Vagy az Igazából Szerelem. Vagy az a rohadt pulyka. Nem tudom és most egy ideig nem is érdekel... Hamar el fog menni ez az ünnep, túl hamar. S én mégsem térek vissza a földre.

If I ever leave this world alive

Szóval tegnap este. Józanság. Muszáj egy kicsit leállni... Irány a bár, kóla rendel, rosszkedv on. Telnek az órák. Aztán rájövünk a megoldásra: you cannot be sad in fuckin' Scotland. No way never. Szóval Jasmine kitalálja, hogy menjünk ki mert szép a hold. Och aye. Menjünk. Én meg kitalálom, hogy menjünk fel a hegyre, ahol találtunk Petivel egy elhagyott opel astra caravan-t. Szép tágas, kényelmes. És csak úgy ott van... Elindultunk hát, Jasmine, Jenna, Ariel és én. Sáron, teheneken, kerítéseken, patakokon át. We're almost there - ismételtem tíz percenként. De tényleg. Még egy kerítés. Még egy patak. Még egy kis sár, majd voilá: here's the car. Négy őrült liba befészkelődik, Jennával sorozatgyilkosságról beszélünk és előző életekről. Meg a férfiakról. We hate men. Az összeset. Minden csaj egyet ért, talán Ariel nem érzi még át, de majd idővel... Elöl a két shemale, hátul az érzékenyebbek lelkiznek, Mr Pikachu az ölemben. Óigen, ő a macskánk. Követett minket végig, majd beszökkent az autóba. Inkább kutya ez mint a macska... Aztán olyan éjfél körül úgy érzem, hogy ez nekem nem elég, menni kell tovább. Ki az autóból, át a mezőn, fel a lovakhoz. Plédet viselő lovak az éjszakában. Néznek mint a moziban. Nem sok ember mászik be hozzájuk az éjszaka kellős közepén... Nem sok részeg picsa próbál közeledni hozzájuk. Aztán újabb kerítés... Futnak a birkák előlünk, mi meg magunk elől, az életünk elől, a világ elől. Csak futunk az éjszakában, míg elő nem bújik a hold. Full moon. Aooooooooooooooooo. Like a pack of wolves... Futunk, rohanunk végig High Kildonanon, vonítunk, üvöltünk, áldozatra vágyunk. Burn him. Burn all of them. Összekötözzük őket és elégetjük a parton. Boszorkányok vagyunk. Újabb kerítés és sár... Jasmine fut a tehenek elől az erdőbe, én meg utána, Jenna és Ariel sikítva eltűnik az éjszakában. Nem baj. Majd összefutunk... Biztos voltam benne, hogy megtaláljuk őket.
De minket várt az erdő... Vak sötét, fák, patakcsobogás, szakadék. Óigen. És csúszik minden, két napja esik. Haláltúra. Esünk jobbra, esünk balra, a szakadék mélyül majd felbukkan egy fából tákolt vityilló. Megindulnék felé, de egy szempár visszanéz. Egy kis test. Egy csíkos fej. Jaj decuki. Mosolygok rá és csodálkozom, hogy még ott van. Majd mozdul. S futni kezd. Felém. Rohan felém őrült tempóban ez a csíkos fejű valami én meg torkom szakadtából üvöltök és ezzel szerencsére elijesztem. Utóbb kiderül, hogy egy borzeb volt és ezek a dögök a medvéknek is nekimennek, a helyiek kimondottan félnek tőlük. Remek. Megtámadott egy borzeb az éjszaka közepén. De a vityilló király. S indulunk tovább... Még tíz perc bukdácsolás után hangokat hallunk, aoooooooooo... Jenna és Ariel sikoltozva próbálja tudtunkra adni a távolból, hogy egy szakadék szélén poroszkálunk. Hát igen, és most valami újat kéremszépen... I'm the alphabitch, aoooooooo...
Azt hisszük vége, de tévedünk. Let's go and play on the rocks. A dagály épp tombol, a hullámok üvöltve nyaldossák a partot, a szél vonyít mint a farkasok. Hatalmas, mászásra váró sziklák nyúlnak ki az acsargó víz fölé. A saját gondolatainkat sem halljuk, de csak mászunk és mászunk a barlangig. Fuckin' beautiful. De ezzel sem elégszünk meg... A legmagasabb sziklákig mászunk, ki a víz fölé, fröcsköl az arcunkba a jéghideg sós lé és mi nagyon, de nagyon boldogok vagyunk. Ekkor már biztos van hajnali kettő is. Épp megfelelő idő egy kis hintázáshoz a tengerparton... Egy kis kergetőzéshez vadidegenek kertjében. Egy kis sikoltozáshoz. Egy kis létramászáshoz. De legalább lett egy cserépünk. Yaaaaay. Hajnali három. Irány a hotel. Holnap majd újra kimegyünk az éjszakába, the four wolfwitches.
Ma zene lesz a bárban, tehát ivás is. Meg láttunk cápákat. Kettőt, a partról: http://www.google.co.uk/imgres?imgurl=http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/0b/Cetorhinus_maximus_by_greg_skomal.JPG&imgrefurl=http://en.wikipedia.org/wiki/Basking_shark&h=2089&w=1984&sz=2705&tbnid=NZN6NJV7srNpbM:&tbnh=77&tbnw=73&zoom=1&usg=__dWWU-tom-w3fehN_CVfrO2raloM=&docid=81dmENV_oSDgGM&sa=X&ei=D0hlUor_F4jX0QXq5YGQBw&ved=0CLgBEP4dMA8

Kurva félelmetes, már nem azért. De állítólag harmless. Hát jó. Holnap kempingezünk.

Po-po-po-pokerface po-po-pokerface

Péntek este. Poker party. Ryan és Andi ikeaillatú ikeakinézetű házában. Óje. Hullafáradtan megyek, vacsora nélkül, no problemo. Buckfast és sourz. The nightmare begins. Zene, társaság, chit-chat. Small Hungary. Igazi skót házibuli, 5 magyarral és egy kanadaival. Jó lesz ez, tudjuk, érezzük... A csapat később majd kiegészül, addig is Hedia mellé próbálok felzárkózni, sikerül is... Undorító lajhártáncot nyomok egy kandalló előtt a galériás álomlakásban. Mert ez itt Skócia. Everything is possible. Nézzétek. Sírjatok. Ennyik vagyunk: http://instagram.com/p/fpKbL7Bh1e/#
Mire a Nicholson házaspár megérkezik azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Nem probléma. Maradok. A szigeten. Jó szakács vagyok, hallom újra és őrült, nagyon őrült, soha senki nem volt még ilyen őrült, maradjak maradjak itt maradjak még főzzek és őrültködjek. Mert szeretnek. Dávidot is szeretik nagyon. David is a treasure. Sure. Dávid nem iszik sokat és nem ölelgeti a lányokat. Dávid jógyerek. Hedia mellettem. Iszunk valamit már megint... Aztán váltás, a pókerasztalnál ülünk, igazi Las Vegas-i darab, sokszemélyes, szövetborítású, kartámasz meg kiskutyafasza. Rá is borítjuk a sört azon nyomban... Nem baj, 20 font in, beszállok én is, kezembe kapom az első kártyáimat majd ismét vált a kép. Valahol Ariel mellett ülök a földön, kezemben még mindig egy kártya. Elveszítem a fonalat... Incoming róka. Ismét váltás. A fürdő padlójáról Ryan és Jasmine kaparnak fel szélesen mosolyogva, landol rajtam a kabátom, kezem ügyében a bakancs, hoppá a fényképező, futás ki, i'm in the pickup, kétperces halálszáguldás végig Kildonan főutcáján majd goodbye thank you for coming na húzzál be a fürdőbe te alpári teeee... Fanni hajnalban tér vissza, állítólag kommunikálni próbált velem de nem sikerült. Megesik.

Born to die

Skóciában nincs túró. Vagy mák. Vagy élesztő. Tokaji. Főzelék. Zöldségleves. Kamera a konyhán. Zár az ajtón. Stand záráskor. Leltár. Van itt valami, amit otthon nincs: bizalom. A szigeten legalább mindenképp... Bármikor elmehetek egyedül stoppolni, nem fognak megerőszakolni és kivágni a vesém. Bármikor otthagyhatod járó motorral az autódat, senki nem fog hozzányúlni... A szobákban százezres laptopok és iphone-ok hevernek szanaszét, pénz a padlón, bankkártyák itt-ott amott. Itt mindenkinek jut mindenből, senkinek sem kell a másé. Mindenki osztozik, mindenki megbízik a másikban. Már ami az anyagi javakat illeti. A magánélet igencsak kényes téma egy ilyen apró szigeten. A bizalom törékenyebb. Igazából teljesen mindegy, kiben bízol meg. Minden felszínre kerül, pillanatok alatt. Kihordja a partra a szemetet a víz... S mi serényen kapargatjuk, gyűjtögetjük, rejtegetjük s talán elfeledjük egyszer.
Soha nem dicsértek meg korábban a munkahelyemen. Ica néni volt az egyetlen talán, aki tett pozitív megjegyzéseket a munkámra. De otthon elhittem, hogy sz@r vagyok. Elhittem, hogy ez a szakma nem nekem való. Hazugság. Itt chefnek hívnak és a vendégekhez kivisznek, hogy megtapsolhassanak. Itt minden nap lelkesen kérdezik, mit főzök a staffnak és lelkesen dicsérgetnek utána, milyen jó volt. Minden nap közlik: maradhatok. Befogadnak. Ne menjek haza soha, maradjak itt. I'll stay here, sure, I'll die here, I'll have a bench... Mosolygunk és tovább iszunk. Petinek tortát sütöttem a szülinapjára. Elb@sztam nem kicsit, mégis imádták. Anne lejött és megkért, hogy süssek többször és eladják majd a barban. Mert itt chef vagyok. Nem csicska, nem gyerek, nem szolga. Egy önálló egyén, akit hagynak dolgozni és akinek a véleményére adnak. És guess what, működik! Dávid és Peti is hagynak, ha nagy hülyeséget akarok csinálni, úgysem hagyják.
Néha kezdem elhinni, hogy jó szakács vagyok... Néha kezdem elhinni, hogy szép vagyok. Néha kezdem elhinni, hogy jól beszélek angolul. Mert itt nem szégyen kimondani, ha pozitív véleménnyel vagy valakiről. És ha valami nem tetszik, segítenek. Odajönnek. Szólnak. Megoldjuk. You'll know how to do it next time. Och aye.
Szóval tegnap... 4 pint Guinness. Lokálok. Pooltable. Jasmine, az én Jasminellám és Ryan, Andi skót barátja, a tulajdonos fia. George, akinek a bárányai vannak. a wales-i fickó, aki Robert Burns, Dave aki old creep, de szórakoztató, Jasmine apukája és a barátnője, hotelvendégek, Paris, a szexuális zaklatás panda, a jövendőbeli férjem (aka giant plüssmaci, akit majd tombolán kisorsolnak), Andi és Hedia, néha-néha Fanni, az én green pussym. Biliárdoztunk, ittunk, beszélgettünk, emlékeztünk, ittunk még, táncoltunk, biliárdoztunk, ittunk még. Megjött Dávid és karatekölyköt néztünk. Meg biliárdoztunk. Énekeltünk és ittunk. Otthagytam a bárt, elmentem aludni. Haha. Nem, azt itt nem lehet. A khaleesi értem jött és mentünk át Jasminehez. Let's go get high. No fucking way. I'm makin' breakfast tomorrow. Visszatértem hát aludni, de rámzuhant a barátság teljes súlya Hedia személyében. Nem baj, mert szeretem. Ő is engem. Elbúcsúzunk, most már tényleg alszom, Fanni sehol. Remélem nem ölte meg magát. Aludnom kell. But I'm so fuckin' drunk... A szoba táncra kél én meg végre elalszom. 7:30-kor csörög a vekker. Fuck. Time to start. Ma gyros husi volt görög salival és krumplival. Szerették. Szeretnek. Én is őket.

First post

Fél öt. Ülünk a szobában. Mindenki ölében laptop. Kopog az eső. Szól a zene. A kávé szar. Tollak a hajunkban... Skócia.
Régóta halogatom a blog elkezdését, képtelenség tartani a kinti iramot. Aki lemarad, kimarad. Megszoksz vagy megszöksz. Innen nem lehet. Az utolsó ferry kora este elhagyja a szigetet, onnantól kezdve reggelig se ki, se be. Mindenki ismer mindenkit, mindenki lát mindenkit. nem léteznek titkok, nem létezik magánélet. Nem is kell. Egy család vagyunk, együtt lélegzünk, egy test egy lélek itt mindenki. Még az acsarkodók is. Fogaskerék mindenki... Arrant éltetjük. Építjük. Pusztítjuk. A hotelt. A világot. Ezt a kib@szott wonderlandet, ahová a nyúl elvezetett minket. Arran olyan, mint egy alternatív dimenzió. Semmi sem működik úgy, mint otthon... Itt tüzet rakhatsz a játszótéren és teleszórhatod tollakkal majd elmehetsz a sátradba aludni október közepén a tengerparton. Itt megkínálhat egy slukk weeddel bármelyik nyugdíjas. Itt az asztal alá ihatod a fél falut. Itt aludhatsz a fókákkal a sziklákon. Itt álmodhatod azt, hogy meghaltál... Mennyország és Pokol egy helyen. Az igazi Purgatórium... Arran, ez a fucking treasure island. És a skótok. Az őrültek. Imádnivalóak egytől egyig... Marslakónak éreztem magam, körülbelül az első whiskymig. Ismernek a lokálok és lassan én is megismerem őket. Gingerhead. Captain Gingerlocks. Crazy Bitch. Best Chef Ever. Vagyok én minden...
Bárányok, tehenek, delfinek, rókák, nyulak és hadihajók. Pladda és Aisla Craig, lighthouse-ok, amiket Stevenson nagyapja építtetett. Hihetetlen zöld színek. Örökké suttogó tenger. Metsző szél és mist. Végtelen mocsarak a fenyők lábai alatt... Vízesések és kelta kőkörök. Minden egyes méter ezer csodát rejt idekint. Minden egyes elme ezer őrült gondolatot. Senki sem normális és ez így van jól. Otthon vagyunk. Otthon vagyok. Szóval elkezdek majd írni... Megírom hogyan borítottuk fel a fél emeletet, hogyan alapítottuk meg Mordort, hogyan töltöttük az éjszakát a nádasban és hogyan jutottam el vadidegenek kertjeibe teheneken át. Hogyan stoppolunk és hogyan költjük el az összes pénzt röhejesen jelentéktelen falusi boltokban. Hogyan énekelünk a helyiekkel esténként és hogyan vészeljük át a staffos drámákat. Megírok majd mindent... Lassan. Halkan kopog az eső, hideg van, ülünk az ágyon. A kólámban elolvadt a jég. Fanni issza a sz@r kávét. Hedia röhög. Dayoff. What shall we do? Szia Ryan! Igen, faszfej... Csokitorta a bárban. Majd csak lesz ma is valami.